Helikon, 2023/1. Krimi
A Helikon célja az irodalomtudomány aktuális nemzetközi kutatási irányainak bemutatása, és ezáltal a hazai tudományos diskurzusba integrálása. A folyóirat előremutató szellemiségét jelzi, hogy rendszerint olyan, a mai irodalomtudományos gondolkodást is meghatározó elméletek és műfajok köré épültek lapszámaik, mint a tömegkultúra és az irodalom kapcsolata (1969), a science fiction (1972), a feminista kritika (1994), az ökokritika (2007), a térpoétika (2010), a testpoétika (2011) vagy a gyerekirodalom-kutatás (2021). A legújabb, Deczki Sarolta által szerkesztett 2023/1. szám az utóbbi évtizedben már hazánkban is egyre inkább előtérbe kerülő, ám még kialakulóban lévő terület, a kortárs krimi helyzetét vizsgálja, ezáltal témájában és aktualitásában jól illeszkedik a folyóirat profiljához.
A tanulmányok két blokkba rendeződnek: a kiadvány első fele a krimi nemzetközi helyzetére és elméleteire fókuszál, míg a Műhely rovat szövegeinek témája a kortárs magyar krimi. Ez utóbbi szekció írásait a 2022 júniusában tartott A rejtély titka című kortárs magyar krimi-workshop résztvevői jegyzik.[1] A tanulmányokat a témán kívül nem köti össze a lapszám egészét összefogó koncepció, amely kijelölné a krimi megközelítésének fő irányát vagy irányvonalait. Ez a kiadvány elkészítésére szánt idő szűkösségével is magyarázható (a lapszámbemutatón elhangzott, hogy erre mindössze három hónap állt rendelkezésre[2]), ahogyan az is, hogy gyakran botlunk gépelési és nyelvtani hibákba az olvasás során. A kiadványt záró könyvrovat recenziói ezúttal nem kapcsolódnak a fő témához, elsősorban a 18–19. század kutatói számára lehetnek tanulságosak: Iván-Szűr Zsófia Hans-Ulrich Gumbrecht Diderot-monográfiáját, Turai Eszter pedig a Varsói Egyetem Romanisztika tanszékének két oktatója, Malgorzata Sokolowicz és Izabella Zatorska szerkesztésében megjelent tanulmánykötetet szemlézi, melynek témája az utazók 18–19. századi irodalmi reprezentációja.
A szám egységességét erősíthette volna egy erős keretezés, azonban Deczki bevezető tanulmánya a krimi műfaji alakulásának folyamatát és a zsáner recepcióját, szakmai megítélését alakító folyamatokat nagyvonalúan vázolja fel, miközben egyes elméletek és művek ismertetésére aránytalanul nagy hangsúlyt fektet (például Stieg Larsson egy későbbi tanulmányban is kulcsszerepet kapó Millennium-trilógiájának elemzésére két oldalt is szán), vagy éppen túl keveset (Todorov krimitipológiája különösebb kontextualizálás vagy reflexió nélkül vetődik fel, szemben Miklós Tamás „a nyugati kultúra detektívkultúra”-elméletének hosszas magyarázatával). Az elméleti keretezés ily módon nem ad biztos, átlátható, jól használható eszköztárat az olvasónak a lapszám és az egyes tanulmányok megközelítéséhez.
Deczki bevezetőjét Bárány Tibor Értékes nyomok. A krimi esztétikai értékének kérdése a kortárs művészetfilozófiában című írása követi, amely sokkal inkább bevezető írásnak tekinthető. Míg az irodalomtudomány érvelése a krimi mellett általában abból az irányból indul, hogy a krimi a műfaj esztétikai minőségét érő vádak ellenére jogosult az irodalomtudományos vizsgálódásra, Bárány ezen vádak érvénytelenségére hívja fel a figyelmet. Fontos megállapítása, hogy a krimi – és egyéb zsánerműfajok – ellenlábasai ma (is) azokat az érveket ismétlik, amelyeket a 20. században a tömegkultúra kritikusai – MacDonald, Adorno vagy Horkheimer – a „tömegművészettel” szemben fogalmaztak meg, tehát nekik „nem a detektívregényekről volt mondanivalójuk, hanem a tömegtermelésben készülő ócska detektívregényekről” (34.), ezáltal esztétikai érvekkel nem is lehet szembeszállni velük. Bárány a krimi értékét az esztétikum és a népszerűség egymást kizáró kapcsolatának – mára már egyre érvénytelenebbé váló – feltételezését újragondolva közelíti meg: ahelyett, hogy a „bűnügyi irodalom ellenfeleihez” hasonlóan a krimi alacsony esztétikai értékét tényként kezelné, amely ellenére népszerű a műfaj, abból indul ki, hogy a krimi kétségkívül népszerű műfaj, tehát jó. Mérési eszköze Alan H. Goldman analitikus művészetfilozófus elmélete, amely szerint egy műalkotás esztétikai értékét az határozza meg, mennyire képes egyidejűleg „mozgásba hozni” az olvasó mentális készségeit és képességeit, és amelynek próbáját a krimi – elsősorban a klasszikus krimi – egyértelműen kiállja.
A lapszám kiemelkedő írása Bényei Tamás Post mortem. A holttest viszontagságai a krimiben című tanulmánya. A krimikben a holttest kitüntetett szerepéből kiindulva a műfaj történetének olyan olvasási lehetőségét kínálja fel, amelyben az „az élők és a halottak közötti kapcsolat jegyében válna értelmezhetővé, és amelyben így a holttest szerepére, a detektívtörténet nekropoétikájára és nekropolitikájára helyeződne a hangsúly” (99.). Agatha Christie Holttest a könyvtárszobában című detektívregényén keresztül mutatja be, hogy a klasszikus (aranykori) krimi hogyan és miért „iktatja ki”, vagyis intellektualizálja és teszi szöveggé a holttestet és a halált, míg Dorothy Sayers Whose Body? című, szintén az aranykor idején született krimijében a holttesthez és a halálhoz fűződő „modernista” viszonyt vázol fel, amely már nem próbálja megóvni a befogadót az abjekciótól. Bényei tanulmánya fontos és példaértékű írás a tekintetben, hogy a szövegek viszonyát a halálhoz és az azt megtestesítő holttesthez rendkívül széles perspektívában, irodalomtörténeti és társadalmi jelenségek összefüggésében vizsgálja, ezt a kontextuális tudást pedig eredményesen forgatja vissza a szöveg magas szintű értelmezésébe.
Bényei gondolatmenetének egyik magja Alison Light meglátása, miszerint a két világháború közötti, rejtvényközpontú krimi „a lábadozás irodalma”, és a kriminek ez az alműfaja a világháború okozta traumák kollektív feloldására, terápiás célra (is) szolgált. Ezt a „terápiás” funkciót domborítja ki a lapszám egyik fordításban közölt tanulmánya, Jakob Stougaard-Nielsen szövege is, amely a Covid-járvány időszaka alatt a krimiket övező megnövekedett olvasói érdeklődésből kiindulva az ún. lezártszoba-rejtélyek és a Covid-tapasztalat párhuzamaira világít rá. Agatha Christie lockdown-krimijeiben a gyilkosság okozta gyanút a fertőzöttség gyanújával azonosítja: mindegyik olyan, az összezártságból adódóan felerősödő félelmet szül, amely megrendíti a társadalmi bizalmat, ezáltal a rejtélyek megoldása, a leleplezés a társadalmi bizalom helyreállításaként is értelmezhető, feloldó funkcióval bír.
A tanulmány a svéd Mai Sjöwall–Peter Wahlöö szerzőpáros A lezárt szoba című krimijének értelmezésével zárul, amelyben már a társadalom és a krimi politikai-gazdasági kapcsolódási pontjai is felvetődnek, mégpedig a skandináv jóléti állam hanyatlásának irodalmi reprezentációja kapcsán. Ezt a problémát járja körül a lapszám másik, külföldi szerzőtől származó tanulmánya, Anne Grydehøy Nordic noir című munkája is, amely a skandináv krimi alakulásának társadalomtörténeti olvasatára fókuszál. Grydehøy rámutat, hogy a krimi skandináv változata kezdettől fogva erősen aktuálpolitikai és mozgalmi kötődésű: a marxista elköteleződésű Sjöwall–Wahlöö-szerzőpáros 1971-es kiáltványa a krimi megújítását politikai célok szerint tűzte ki, a műfajt ugyanis a társadalmi öntudatra ébredés eszközének látták. Dornbach Mária a spanyol „fekete regény” kialakulását bemutató tanulmánya a műfaj spanyolországi fejlődésében is erős politikai motivációról számol be. Míg a krimi klasszikus (angol és amerikai) változatait a spanyol közvélemény és kritika idegenségük miatt elutasította, a Franco-diktatúra puhulását követően, a 70-es évektől neves kortárs szerzők – Manuel Vázquez Montalbán vagy Edoardo Mendoza – munkássága nyomán egy nemzeti, a spanyol társadalom aktuális problémáira reflektáló krimiirodalom született meg.
Grydehøy tanulmányában izgalmas szempont a betegség, a test és a társadalom, illetve a társadalom teste és az egyén teste közötti szimbolikus kapcsolat hangsúlyos megjelenése a skandináv krimikben. Ez a jelenség is visszavezethető a Sjöwall–Wahlöö-szerzőpáros krimihez kapcsolódó politikai programjára: „Az volt a mi sajátos […] közös alapötletünk, hogy a krimit a maga tiszta formájában mint egy szikét használjuk, és felhasítsuk vele az ideológiailag elhasználódott és erkölcsileg vitatható, úgynevezett polgári típusú jóléti állam gyomrát” – áll Wahlöö egy esszéjében (60.). Grydehøy további kutatások tárgyaként jelöli meg a skandináv krimi és a nordic noir fogalma közötti különbség árnyalását. Felhívja a figyelmet arra, hogy a régió kulturális, társadalmi és politikai környezetére reflektáló, azt kritikailag szemlélő skandináv krimi már azelőtt létezett, hogy a nordic noir fogalma megjelent volna, amely lényegében egy marketingkonstrukció, amely felülírta a skandináv krimi fogalmát, és amely ezáltal „nem csupán egy »posztjóléti« lencsének tekinthető, amelyen keresztül a skandináv krimiket olvassák, hanem egy »posztjóléti« szűrőnek is, amelyen keresztül a skandináv régiót a neoliberalizmus korában mediatizálják” (71.).
A lapszám második, a kortárs magyar krimire összpontosító blokkja Kálai Sándor írásával indul, amely a krimiírók hely(zet)ét vizsgálja a kortárs magyar irodalmi intézményrendszerben, a Kortárs folyóirat detektívtükör-sorozatában készült interjúk elemzésén keresztül. A négy, az intézményrendszerben különböző pozíciót elfoglaló kortárs szerző – Cserháti Éva, Csabai László, Kertész Erzsi és Hász Róbert – beszámolói különböző nézőpontból többnyire egyöntetű képet fogalmaznak meg a köztességről, amely az intézményesülőben lévő magyar krimi állapotát és önnön helyzetüket is jellemzi. A magyar krimi(kutatás) kezdeti jellege érezhető abban is, hogy a blokk tanulmányai az előző fejezet szövegeihez képest kisebb perspektívából és/vagy mélységben szólalnak meg (tudnak megszólalni). Deczki Sarolta Nyomoznak a csajok című írása a nyomozó nők megjelenését a kortárs magyar krimiben elsősorban a feminizmus és a női reprezentáció felől közelíti meg, elemzése azonban a bemutatás szintjén ragad. Ennek ellentétét láthatjuk Visy Beatrix tanulmányában, amely a prózafordulat utáni magyar prózában vizsgálja a kriminarratíva felhasználási módjait Lengyel Péter Macskakő, Láng Zsolt Bolyai, Kiss Tibor Noé Aludnod kellene és Bartók Imre Lovak a folyóban című regényének átgondolt értelmezésén keresztül. Horváth Csaba ezzel szemben kissé előíró jelleggel, a (skandináv) hard boiled krimik alapján kéri számon Kondor Vilmos A bűntől keletre, Örvényben és a Kemény Zsófival közösen jegyzett Értetek teszem című regényeiben a valóság(osság)ot az események hátteréül szolgáló társadalmi-politikai helyzet ábrázolásában. Szerinte Kondor regényei látszólag reflektálnak a rendszerváltás időszakára, de valójában csak megerősítik a korszakot érintő kliséket. Ugyan a tanulmányban felmerül, hogy ez magyarázható (lenne) a szöveg populáris irodalmi sajátosságaival, a szerző ragaszkodik a realista ábrázolás felőli olvasáshoz, amely nem biztos, hogy a legtermékenyebb megközelítési módja a tárgyalt szövegeknek.
Ezen a ponton érdemes visszatérnünk Bárány Tibor írásához, pontosabban annak záró gondolatához, amelyben a kritika feladatáról alkotott aktuális kép felől közelíti meg a „tisztán műfaji krimi” láthatóságát és ezáltal szakmai megítélését. A felvetés annak fényében is érdekes, hogy a lapszám egésze és az egyes tanulmányok esetében egyaránt feltűnő, hogy döntően az irodalomtudományra ma jellemző kritikai felfogás (miszerint a kritika feladata egyedi szövegértelmezések létrehozása és versenyeztetése) szempontjából jól (jobban) látható műveket helyeznek középpontba. Ezek jellemzően a krimi amerikai hard boiled változatából kinövő, társadalmilag érzékeny, „realista” krimik – vagyis a műfajnak az a változata, amely a hazai irodalomértelmezésben kitüntetett ábrázolásmód hagyományát követi.[3] A lapszám olvasása során így az az érzésünk támad, mintha nem az irodalomtudomány eszköztárának bővítése következtében vál(hat)na ma a krimi hazai kutatások tárgyává, hanem azért, mert egyes szövegek nyíltabban és összetettebben reagálnak társadalmi problémákra, és ezáltal az irodalomtudomány meglévő perspektívájából is jól láthatóvá válnak. Ez a zsáner nemzetközi helyzetét tárgyaló szövegek választásában is jól látszik: a három, idegen nyelvterületet érintő tanulmányból kettő a skandináv, egy pedig a spanyol krimit veszi górcső alá. A (nyugati) krimi két „nagyhatalma”, a német és az angolszász nyelvterület azonban kiszorul a perspektívából (Franciaországról és Oroszországról nem is beszélve), pedig ez a kitekintés elképzelhetően összetettebb képet adhatott volna a műfaj és a kutatások jelenkori gazdagságáról.
Helikon, irodalom- és kultúratudományi szemle, 2023/1. Krimi
[1] A Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet MaiMagyar Kutatócsoportjának szervezésében megvalósuló rendezvényről bővebben: https://iti.abtk.hu/hu/osztalyok/modern-magyar-irodalmi-osztaly/1199-a-rejtely-titka-a-kortars-magyar-krimi
[2] A 2023. június 26-án a Kelet Kávézó és Galériában zajló esemény online visszanézhető: https://www.facebook.com/keletkult/videos/1698454420591871
[3] Ezt támasztja alá az is, hogy a lapszám témaválasztását Deczki azzal indokolja, hogy „a krimi már nem csupán rejtvényfejtő szórakozás, hanem kritikai funkciót is magára vállal, és alighanem ebben gyaníthatjuk a kortárs hard-boiled regények nagy népszerűségének egyik okát. Nem biztos, hogy egy kortárs realista mű eljut ahhoz az olvasóhoz, aki szeret krimiket olvasni, de ha máskor és máshol nem is, legalább ekkor szembesül a minket körülvevő társadalmi-politikai-gazdasági realitással, és felismerésben, akár katarzisban lehet része. Megértésre tesz szert arról a világról, amelyben élünk, és ezen keresztül önmagáról is. Végső soron pedig ez az irodalom feladata és értelme.” (25.)
Hozzászólások